Napozás

A nyár többek között az édes semmittevés ideje, amit legszemléletesebben talán a napozás jelképez. A napozó nem csinál semmit, de azt órákon át teszi. Legföljebb bebalzsamozza magát napolajjal, felteszi a napszemüvegét aztán kifekszik a fűre és hagyja, hogy a forrón tűző nap sugarai simogassák a bőrét, átjárják, átmelegítsék a testét. Látszólag semmi sem történik, hiszen a nap sugarai nem láthatók, mégis, amikor felkel, a napozó úgy érzi, felüdült, felfrissült. Valami mégis történt tehát ebben a látszólagos semmittevésben, valami, amire mégis érdemes volt időt szánni.
A keresztény embernek is van egy „magas égből felkelő Napja” (Lk 1,87), Krisztus, aki plébániánkon minden pénteken várja a „lelki napozásra” vágyókat. A hívő ember belép a hűvös csendbe, tisztelettel térdet hajt, köszönti az Urat, majd elkezdi a „napozást”. Nincs szüksége napolajra, napszemüvegre, bőrvédelemre, hiszen a sugarak nem károsak, és a „túladagolástól” sem kell félnie. Viszont neki is le kell vetkőznie, fel kell tárnia a maga meztelen valójában a lelkét, hogy minden porcikájában felfoghassa az Úr éltető, tápláló, regeneráló, mindent átható jelenlétét.
A szentségimádás során látszólag nem történik semmi. Emberek ülnek, térdelnek padokban vagy állnak a padsorok szélén, arcukkal, testükkel egyetlen pont felé fordulva. A padok reccsenésétől, sóhajoktól, halvány motyogástól eltekintve teljes csend uralkodik, mindenki mozdulatlan. A külső szemlélőnek úgy tűnhet fel, hogy ezek az emberek „itt vesztegetik az idejüket, nem csinálnak semmit”.

Dehogynem: napoznak.

Zajkás Péter, a felkelő Nap árnyékából
(megjelent a Szívhang újság 2007-es pünkösdi számában)

Fotó: pixabay.com